Fekete Gyémánt - Elac FS249 BE teszt

Fekete Gyémánt - Elac FS249 BE teszt

Az Elac talpig feketébe öltözött nyúlánk dobozai megkülönböztető jelzésként viselik a BE (= Black Edition) utónevet. Mint az sejthető, az elérhető színválaszték a feketére korlátozódik (emlékeznek még Henry Fordra? „Vásárlóink bármilyen színű T-Modellt rendelhetnek, feltéve, hogy feketét szeretnének…”), amivel az ég-világon semmi baj nincs, a csillogóra lakkozott felület bármilyen környezetben jól mutat. A BE (hasonlóan a Mercedes AMG feletti szuper-tuningjaihoz) nem csak a külcsínre, a belbecsre is utal. A mezei sorozattól eltérően a keresztváltó minden alkatrésze az elméletileg lehetséges legjobb fajtából való, kismértékben módosítottak a hangszórókon is, és van den Hul Skyline kábeleket használtak a belső összeköttetésekhez. A világoskék drótot régóta ismerjük, kategóriájában elismertségnek örvend, de a potenciális vásárlók minden bizonnyal valamilyen jobb (=drágább) kábelt fognak használni.

A készülék vadonatúj volt (mi defloráltuk…), a tartozékok között fehér pamutkesztyűt találtunk, tüskéket viszont nem. Ez a kesztyűs dolog nagyon trendi, csak éppen arról feledkeznek meg sokan, hogy borzalmasan csúszik, és így szerezhetnek féltve őrzött készülékeink néhány könnyen eltávolítható ujjlenyomat helyett egy-két maradandó horpadást… A kicsomagolás amúgy is kétemberes feladat, az EU szabvány szerinti 25 kg-os cementes-zsáknál jóval nehezebb hasáb nem tesz jót a fájós derekaknak (10 évvel ezelőtt a nyugdíjaskorú építőipari segéderők vígan rakták az 50 kilós zsákokat, hja kérem, itt is tettenérhető a fejlődés…).

A (versenytársakkal összehasonlítva) aprócska Elac 1926-ban alapíttatott, de azért közelebb járunk az igazsághoz, ha a nyolcvanas évek közepét tekintjük kiindulópontnak. A legolcsóbb szériáit kivéve minden terméke Németországban, házon belül készül, ami a globalizáció ezen fokán jókora önbizalomról, de legfőképpen nem elhanyagolható kutatási háttérről árulkodik.

Az FS 249 BE több érdekességet is tartogatott számunkra – fussunk csak végig a felépítésén! A gyémántmintás kónuszos hangszórókból egy pár 18 cm átmérőjű dohog 500 Hz-ig, ahonnan egy hasonló szerkezetű 14-es veszi át a stafétabotot. A membrán szerkezete könnyűfém-ötvözetű, szendvicsszerűen egymásra pakolt (ragasztott) rétegekből áll, hogy a tömeg-merevség-belső csillapítás hangszóró-építési szentháromsághoz minél közelebb kerüljön. A magassugárzó még inkább deviáns darab, a JET csipogót már több más cég is előszeretettel használja, alapjai a jó pár évtizeddel ezelőtti Air Motion Transformerig nyúlnak vissza – felépítése és törzsfejlődése külön cikket érdemelne. A másik véglet, a mélytartomány kezelése sem mindennapi. Egyik szabadba vezető nyílást a doboz alján, a szerves tartozékként rászerelt talp felé alakították ki. A másik, sokkal konvencionálisabb, nagy gumidugóval bezárható kürtőből hátrafelé tör utat magának a levegőmolekulák sokasága. Ennek működésére, hatására majd még külön kitérünk. Sportolhatunk még a magassugárzó köré pattintható puha gyűrűvel is, mely igyekszik kordában tartani a szerteszét szóródó, majd össze-vissza verődő magashangokat – szemmel láthatóan az Elacnál is gondolnak a szoba-akusztikára!

BTW (bocsánat, by the way), Önök is el szoktak szörnyülködni a prospektusok által sugallt hangszóró-elhelyezéseken és akusztikai környezeten? Az még hagyján, hogy vezetéket meg elektronikát egyik képen sem látni, de hogy egy csupa márvány meg üveg helyiségben, kandallóval a sarokba szorosan betolt hangfalak között még a Grande Utopia röhejesen fog csattogni, arra a nyakunkat tesszük! Nesze neked audiofil nevelés!

Mint általában a meghallgatások előtt, több napot (most éppen kb. 40 órát) járattuk a dobozokat a leginkább családbarát módszerrel (hangfalak egymás felé fordítva, szorosan összetolva, fordított polaritással bekötve), de mint az később kiderült, nem eleget. Az elhelyezésre amúgy nem volt túl kényes, a szokásos 1-1 méterre a hátsó és az oldalsó falaktól bőven ki tudta futni magát. 10 cm jobbra vagy balra (előre vagy hátra), 10 fok erre vagy arra nem sokat változtatott a produkción, inkább csak a finomhangoláshoz kellett elővennünk a centipétert. Hasonlóképpen nem volt egyértelmű a felső reflex-nyílás betömésének hatása sem. Érdekes módon nem lett több vagy kevesebb a basszus, inkább csak a karaktere változott meg – egyébként a mérésekkel szoros korrelációban. Dugó nélkül mélyebbre ment, de kissé lötyögőssé váltak a történések odalent, dugóval pattogósabb lett, ami a jól csillapított lehallgató-helyiségünkben nem volt szerencsés – nyugodtan tessék vele kísérletezni, elrontani nem lehet!

Ahogyan az Elac mérnökei sem rontottak el semmit – gondoljanak csak a számtalan, erre-arra húzó, ilyen vagy olyan zenei stílust preferáló primadonnaként válogatós készülékre! Kielben középutas politikát folytatnak, és még ebben az ár-szegmensben sem sok ilyen neutrális készüléket találunk. Debussy, Dave Brubeck vagy Dire Straits, esetleg Mahler, Metallica vagy Marcus Miller – nem kivételezett senkivel, nem kacsintott össze egyikkel sem. Érdekes módon a semleges, monitor-like hangolás nem eredményezett nyomasztóan katonás unalmas produkciót. Ebben nagyrészt az életnagyságú zenészeknek (ilyen magas színpadot eleddig csak panelsugárzóktól hallottunk!) valamint a zene apró rezdüléseinek unikális tolmácsolásának volt szerepe. Bámulatos, ahogyan megtalálja azt a szűk mezsgyét, amely a részletgazdagságot a fárasztó adatdömpingtől elválasztja.

A regiszterek közötti átmenet példaértékű, füllel kihallhatatlan a keresztváltó működése, egységesen azonos tónusban muzsikál a talpától a feje búbjáig. A cintányér és a szaxofon szinte fülsértő dinamikával reccsen bele a pianóba – pont úgy, mint az életben szokott… Rendkívül sokra értékeltük azt a tulajdonságát, hogy jól meghajtva pontosan úgy szól, mint halkan. Nem győzzük elégszer hangsúlyozni, milyen fontos, hogy egy készülék széles hangerő-tartományban jól teljesítsen, nagyon fárasztó tud az lenni, hogy mindent, mindig ugyanolyan hangerő-szinten kell hallgatni!

Hogy találtunk-e olyan területet, ahol lehetne még reszelni rajta? Természetesen! oHHHHhhhh Mélyei 30-35 Hz alatt a szokottnál is gyorsabban eltűnnek a térképről, közvetlenül felette sem túl hangsúlyos – néhányan feljebb tekerték volna a hangszínszabályozót. Fontos kihangsúlyozni, hogy nem minőségi, inkább csak mennyiségi kifogással éltünk az alapokkal kapcsolatban. Tény az is, hogy a versenytársak legalább fele gyengébben muzsikált volna ebben a versenyszámban, valamint elvárásaink is sztratoszférikus magasságban voltak az Elac FS 247 meghallgatása után… Ahogy a bevezetőben már utaltunk arra, hogy a doboz pár napot járt csak a kritikus meghallgatás előtt. Jegyzeteinkben kotorászva ezek szerint nem véletlenül egyre kevesebb kritika került a toll végére, ahogy előrehaladtunk az időben.

A hangképen végig éreztünk egy kis loudnesszes kolorációt – nem frekvencia-menetbeli, inkább zenei értelemben. Az énekesek vagy szólóhangszerek egy lépést hátráltak – ott voltak jól követhetően és hiánytalanul, csak mintegy több teret engedtek a kíséretnek, mint azt megszoktuk – bár ez valószínűleg szubjektív kategória.

A Fekete Gyémánt nem csak fociban (ld. Pelé), hanem hangszóróban is mély nyomokat hagyott abban, akiket jószerencséjük a közelükbe engedett. Az Elac FS 249 BE széles használható hangerőtartományával, panelsugárzó-szerű színpad-méretével, a legjobb egyutasokat megszégyenítő hangszóró-integrációjával valószínűleg mindenkit elvarázsol. Hogy hibátlan-e? Szerintünk szándékosan nem az. Akkor hogyan adnák el a drágább/jobb Elacokat?

Tesztkészülékek:

Linn Akurate DMS, Cary DVD6, Norma Revo 140 és Naim Supernait integrált erősítő, Block Audio és Audiolab monó végfokok, kábelek: Audioquest, Kimber, Nordost, felhozó partnerek: Phonar P6 Next, Focal 1028, de legfőképpen egy Eminent Technology LFT-8.